Bár itthon közel sem olyan népszerű, mint Európa északi országaiban, talán mint zeneszerző-énekes, ismerősnek tetszhet Leonard Cohen neve a blogra tévedőknek is. A kanadai ikon emellett verseket, és két regényt is írt, utóbbiak közül a későbbi akadt nemrég a kezembe. (Az 1963-as Kedvenc játék címűnek még gimis koromban futottam neki, de az elbeszélés módja és naturalizmusa miatt nem bírtam végigolvasni.)
A Szépséges lúzerek (érti valaki, hogy miért nem lehetett volna veszteseknek fordítani?) 1966-ban, a fülszöveg szerint Cohen drogmámorában született, és ezt már az első tíz oldal elolvasása után habozás nélkül kész voltam elhinni, kell némi gyomor a nagyon-nagyon durva részletekben gazdag könyvhöz.
Műfaja szerint ez egy posztmodern kísérleti regény (vagy inkább pre-posztmodern?) - rengeteg szabad asszociáció, rengeteg provokáció, ijesztő naturalizmus, excentrikusság, összevissza gabalyodó idősíkok, terek és személyiségek, drogos utalások, és a végtelenségig folytathatnám a felsorolást - olykor már azon gondolkoztam, hogy érdemes-e egyáltalán elgondolkozni a regényen, vagy többre megyünk, ha benyomások szintjén fogadjuk be.
A történet középpontjában három (vagy kettő? vagy négy?) szereplő áll: az elbeszélő, illetve annak férfi- és nőszerelme. A regény három könyvből áll: ebből csak az elsőben jut szóhoz az elbeszélő - a második egy neki szóló levél a bizonyos férfiszerelmétől, a harmadik pedig egy rövid lezáró rész (az alcíme szerint "epilógus harmadik személyben", de a katarktikus befejező jelenetet némileg átérelmező zárlatban mégis megjelenik egy elbeszélői én, ami talán az addigi összes értelmezési síkot egyesíti.
A főszereplő egy antropológus, aki egy indiánlány, Kateri Tekakwitha (a képen), életét, megtérését, és halála utáni csodatételeit kutatja, miközben a felesége halálával kezdődő események láncolata miatt saját élete roncsokban hever, és egyre több párhuzamot fedez fel halott felesége és az indiánlány között [nem, nem az a végkifejlet, hogy kiderül, hogy igazából ugyanazok], a Tekakwitha életének megértése iránti vágy pedig egyre inkább egy furcsa szexuális bírvággyá alakul. Eközben ott lebeg még a férfiszerelmének figurája is, aki afféle tanítómesterként távollétében (holtában?) is iránytű az antropológus életében.
A könyvben megjelenő három- (plusz egy-) féle mitológiához (az indián, a zsidó, a keresztény, és negyedikként az ógörög kultúra) történő ambivalens viszonyulás a cselekményt és a lelki folyamatokat is meghatározza (vagy legalábbis illusztrálja), mindhárom korlátozott igazságtartalmúként tűnik fel - az ógörög utalások inkább értelmezési keretként funkcionálnak.
Biztos, hogy a regény főhőse nem véletlenül egy humán tudós - olvasás folyton az járt a fejemben, hogy beszívott bölcsészek, akik Heideggerrel akarják megváltani a világot, társalgásának kitűnő alapja lehetne egy-egy fejezet, illetve a könyv maga - a stílus, a téma és a kifejezésmód is erre játszik rá, bár talán épp ennek a kultúrkörnek a kilátástalan léthelyzete villáglik ki legegyértelműbben a regényből.
Végezetül egy, a magyar fordításban is angolul hagyott részletet idéznék, amely közel sem azt jelenti, aminek látszik (a második könyvben a fiktív levél szerzője lábjegyzeteli a címzett elbeszélő én számára, de akit ez a magyarázat érdekel, olvassa el a könyvet).
"F. INVOKÁCIÓJA A TÖRTÉNELEMHEZ KÖZBÜLSŐ STÍLBEN
History is a Scabbie Point
for putting Cash to sleep
Shooting up the Peanut Shit
Of all we need to keep."
