Az elmúlt hetet Finnország egy pezsgő városában, Turkuban töltöttem, amely nemcsak arról híres, hogy 1827-ben porig égett, hanem arról is, hogy az újjáépítés után vára és a gyönyörű Aura folyó partján fekvő temploma ma is büszkeséggel tölti el lakói szívét, akik lokálpatriotzmusa azonban jelenleg inkább a kultúrfővárosi lét köré szerveződik.
És akkor gyorsan tisztázzuk is a kultúra kisbetűsségét, amit véletlenül se értsen senki elitista kritikának - éppen ellenkezőleg: a szervezők célja látványosan nem a "Kultúra" Turkuba hozása volt, sokkal inkább a mindennapi élet színtereinek és eseményeinek a kultúrfővárosság jegyeibe ágyazása. Itt nem gigantikus projektekkel, hatalmas épületekkel és elidegenítő térelemekkel prezentálják a kultúrát, hanem befogadó terekkel, kreatív átértelmezésekkel, és egy egységes, fiatalos, olykor provokatív, de semmiképpen sem agresszív stílussal vonják be a városlakókat és a turistákat. A Turku kulttuuripääkaupunki lényege ugyanis a bevonás: a városlakók több projektbe is beledolgozhattak (lásd pl. a képen a híd tetejére aggatott színes - csupa műanyag szemétből készült - napot szimbolizáló gömböket, amiket külön erre a célra tartott workshopokon készítettek a helyiek), de a 2009-es, nyugdíjasoknak szóló graffiti-tanfolyam jól jelzi, hogy ez a szemlélet nem újkeletű, és nem csak a kultúrfővárosi címmel jár.
És tényleg, döcögő nyugdíjasok és viháncoló tinik együtt nézték Tom of Finland képeit a Logomo nevű, kifejezetten erre az évre összedobott (és szó mi szó, kicsit összecsapott - a hírek szerint a nem túl szakszerűen átalakított gyárépületben komoly veszélyt jelentenek a kiállított tárgyakra a vígan éldegélő patkányok) kiállítóhelyen, a Paavo Nurmi stadion körüli sportpark futói lassítottak, és mosolyogva vették szemügyre a (város minden pontján előbukkanó) képregényeket, amiket amúgy Finnország legnevesebb grafikusai rajzoltak, a könyvtár látogatói még az újságjaikat és félretették néhány pillanatra, hogy megnézzék, milyen gyerekprogramokat szerveztek az udvaron, a turisták pedig izgatottan várták a légiparádét.
Turku ugyanis a városi terekben rejlő lehetőségek kihasználásával teremtette meg az arculatát. A mindenütt megtalálható képregényfigurák mellett aktív programokkal keltik életre a várost: egyik napon egy katonazenekar masírozott az utcákon arra buzdítva az embereket, hogy kövessék őket egy kis zenés városnézésre, máskor pedig a belváros legcsúnyább átjáróházának közepén tartottak táncoktatást, de talán a művészeti iskolások spontánnak tűnő performanszai sem véletlenül történtek.
Még a (Logomo melletti) legnagyszabásúbb "magaskulturális" projekt is reflektál a nyitott terek kérdésére: az elismert művészek által valósággá álmodott Saunalab-projektben ugyanis a lehető legzártabb tereket, a szaunákat helyezték a lehető legnyilvánosabb helyekre, a város nyüzsgő pontjaira, a folyóra (a magán-nyilvános határral az átlátszó falú szauna játszik a legegyértelműbben, de a többinél is nyilvánvaló ez a cél), hogy a városi élet sietségét kellő kontrasztba állítsák a szaunázás időtlenségével.
A rohanó városi létbe ágyazott mindenki számára nyitott terek és a pillanatokban rejlő időtlenség bemutatása teszi Turkut egy igazi, kisbetűs kultúrfővárossá, ami nem kultúrát kínál, hanem a kultúra részeseivé, alkotóelemeivé teszi a város lakóit és látogatóit.
