Az elmúlt hetet Finnország egy pezsgő városában, Turkuban töltöttem, amely nemcsak arról híres, hogy 1827-ben porig égett, hanem arról is, hogy az újjáépítés után vára és a gyönyörű Aura folyó partján fekvő temploma ma is büszkeséggel tölti el lakói szívét, akik lokálpatriotzmusa azonban jelenleg inkább a kultúrfővárosi lét köré szerveződik.

És akkor gyorsan tisztázzuk is a kultúra kisbetűsségét, amit véletlenül se értsen senki elitista kritikának - éppen ellenkezőleg: a szervezők célja látványosan nem a "Kultúra" Turkuba hozása volt, sokkal inkább a mindennapi élet színtereinek és eseményeinek a kultúrfővárosság jegyeibe ágyazása. Itt nem gigantikus projektekkel, hatalmas épületekkel és elidegenítő térelemekkel prezentálják a kultúrát, hanem befogadó terekkel, kreatív átértelmezésekkel, és egy egységes, fiatalos, olykor provokatív, de semmiképpen sem agresszív stílussal vonják be a városlakókat és a turistákat. A Turku kulttuuripääkaupunki lényege ugyanis a bevonás: a városlakók több projektbe is beledolgozhattak (lásd pl. a képen a híd tetejére aggatott színes - csupa műanyag szemétből készült - napot szimbolizáló gömböket, amiket külön erre a célra tartott workshopokon készítettek a helyiek), de a 2009-es, nyugdíjasoknak szóló graffiti-tanfolyam jól jelzi, hogy ez a szemlélet nem újkeletű, és nem csak a kultúrfővárosi címmel jár.

És tényleg, döcögő nyugdíjasok és viháncoló tinik együtt nézték Tom of Finland képeit a Logomo nevű, kifejezetten erre az évre összedobott (és szó mi szó, kicsit összecsapott - a hírek szerint a nem túl szakszerűen átalakított gyárépületben komoly veszélyt jelentenek a kiállított tárgyakra a vígan éldegélő patkányok) kiállítóhelyen, a Paavo Nurmi stadion körüli sportpark futói lassítottak, és mosolyogva vették szemügyre a (város minden pontján előbukkanó) képregényeket, amiket amúgy Finnország legnevesebb grafikusai rajzoltak, a könyvtár látogatói még az újságjaikat és félretették néhány pillanatra, hogy megnézzék, milyen gyerekprogramokat szerveztek az udvaron, a turisták pedig izgatottan várták a légiparádét.

Turku ugyanis a városi terekben rejlő lehetőségek kihasználásával teremtette meg az arculatát. A mindenütt megtalálható képregényfigurák mellett aktív programokkal keltik életre a várost: egyik napon egy katonazenekar masírozott az utcákon arra buzdítva az embereket, hogy kövessék őket egy kis zenés városnézésre, máskor pedig a belváros legcsúnyább átjáróházának közepén tartottak táncoktatást, de talán a művészeti iskolások spontánnak tűnő performanszai sem véletlenül történtek.

Még a (Logomo melletti) legnagyszabásúbb "magaskulturális" projekt is reflektál a nyitott terek kérdésére: az elismert művészek által valósággá álmodott Saunalab-projektben ugyanis a lehető legzártabb tereket, a szaunákat helyezték a lehető legnyilvánosabb helyekre, a város nyüzsgő pontjaira, a folyóra (a magán-nyilvános határral az átlátszó falú szauna játszik a legegyértelműbben, de a többinél is nyilvánvaló ez a cél), hogy a városi élet sietségét kellő kontrasztba állítsák a szaunázás időtlenségével. 

A rohanó városi létbe ágyazott mindenki számára nyitott terek és a pillanatokban rejlő időtlenség bemutatása teszi Turkut egy igazi, kisbetűs kultúrfővárossá, ami nem kultúrát kínál, hanem a kultúra részeseivé, alkotóelemeivé teszi a város lakóit és látogatóit.

Kiindulási pontunk a diprotodon (vagy óriásvombat), aki a föld legnagyobb erszényese, egy nagy ausztrál, növényi gumókon élő szőrmók volt, a vombatok és a koalák közeli rokona. Bár ez az állat úgy negyvenezer éve kihalt (túlvadászat és/vagy a gyors felmelegedés miatt), az ausztrál őslakosok mitológiájába elég jól beágyazta magát, mert bizonyos elképzelések szerint a Loch Ness-i szörnyhöz hasonlító mitikus rémlény, a bunyip (ez már a gyarmatosítók szava, az őslakosok különböző törzsei a katenpai, kyenprate, tunatbah, dongus, moolgewanke neveket adták neki) archetípusa is egy megtermett diprotodon lehetett. 

Innen már csak egy apró ugrás volt, hogy a szélesebb ausztrál közbeszédbe is gyökeret verjen “csaló, ámító, humbug” jelentésben. Legismertebb használata mégis egy szókapcsolat, a “bunyip arisztokrácia”, amely kifejezéssel a nagyzoló, magukat arisztokratáknak tekintő ausztrálokat csúfolták, miután Daniel Deniehy demokráciapárti politikus egy túlfűtött beszédében ezt találta mondani a konzervatív William Wentworthra, aki az új-dél-walesi alkotmányt előkészítő bizottság elnökeként egy koloniális nemesi rendet akart létrehozni. Ebből a heves ellenállás miatt nem lett semmi, de a nem választott felsőház az ő alkotmánytervéből maradt meg és üzemel azóta is. Egy szó, mint száz, Deniehy metaforája olyan jól sikerült, hogy azóta is ezzel csúfolják az urizáló rangkórosokat, de a 1990-es évek elején a miniszterelnök az akkor ellenzéki (konzervatív) Ausztrál Liberális Párt tagjainak a fejéhez is ezt vágta.

(a poszt bővített és aktualizált változata az északország blogon található)

A következőkben az 1940-ben a finnországi Someroban született, elképesztő szerteágazó pályafutású énekes-gitáros-dalszerzőt, Mauri Anteo Numminent mutatom be, aki egész életét a publikum meglepésére és provokálására tette fel, éppen ezért az őt felületesen ismerők csak egy vásári mutatványosként tekintenek rá, holott ennél nyilvánvalóan sokkal több. Védjegyének számít a totálisan éneklésre alkalmatlan hangja (fellengzősebben, de talán kifejezőbben mondva idioszinkratikus éneklési stílusa, amellyel végletesen eltérő zenei/érzelmi/értelmi szinteket kapcsol össze). Noha a pletykák szerint csak fogadásból kezdett el énekelni (ugratták, hogy túl rossz a hangja ahhoz, hogy karriert csináljon), ez a stílus több mint az útkeresés szerencsés véletjenjeinek összjátéka (nem véletlenül kíséri ötvenéves pályafutását), nagyon is tudatos művészi irány. Egyetemi tanulmányai során tanult filozófiát, nyelvészetet, diplomát szerzett szociológiából (szakterülete a szociolingvisztika), ötvenéves korában fejezte be a finn szleng tanulmányozásáról szóló könyvét. A nyolcvanas években még egy nagyon izgalmasnak tűnő szociológiai/kultúrantropológiai tanulmánykötete is megjelent a finn népi kocsmákról (ahol csak 4,5%-os sört lehetett kapni) és az alkoholpolitika fejlődéséről, ez 2003-ban lefordították németre, itt olvasható a könyvről egy hosszabb írás németül.

De inkább térjünk át zenei pályafutásának (nagyon felszínes és hiányos, például szót sem ejtek Shcubert-átértelmezéseiről, az általa komponált operáról és sok másról) áttekintésére: filozófiai-lingvisztikai érdeklődése, és nagyon is intelligens humora abból is látszik, hogy egy egész albumot szentelt Wittgenstein szövegeinek éneklésére (1989-ben jelentette meg a The Wittgenstein Suite című lemezét, amit 1990-ben a Routledge is elkezdett terjeszteni). Az egyik, azon a lemezen megjelent dalból 1993-ban Claes Olsson rendezésével klip is készült, érdemes kattintani a linkre, egészen egyedülálló dal: Wovon man nicht sprechen kann (az énekhang felvétele 1967-es, a turkui egyetem kávézójában rögzítették). 

Miután Numminen az Elektromos Kvartett (Sähkökvartetti) nevű formációjával a ‘60-as évek elején megalapította a finn elektronikus zenét, a ‘60-as évek végére már egy underground rock és -művészeti formációban találta magát, akikkel az akkori konzervatív társadalmat nagyon sikeresen ki is borította. Csapatuk neve Suomen Talvisota 1939-1940 (Finn téli háború 1939-1940) volt, amiben rockzenészek mellett egyéb alternatív művészek is részt vettek és álnéven működtek. Finnországszerte “underground eseményeket” szerveztek, amelyek során felolvasásokat tartottak, zenéltek és kísérleti kisfilmeket vetítettek (egyik botrányuk ezzel kapcsolatos: egy maszturbáló férfiról szóló kisfilm hatására elájult egy nő a közönség soraiban, a csoportot ki is tiltották Ouluból, ahol az esemény zajlott), majd két tévéfellépésük után gyorsan onnan is letiltották őket. Hogy képet kapjunk a formáció zenei világáról, érdemes meghallgatni Tehtaan vahtimestari (gyári portás) című dalukat, meg kell azonban jegyezni, hogy a dalok többségét inkább szövegíróként, nem énekesként jegyezte Numminen. A zenekar talán leghíresebb száma a híres politikust gúnyoló Kekkonen-rock volt, amelyet azóta, kis változtatásokkal, Numminen is repertoárján tart. Egyetlen lemezük (Underground Rock címmel) 1970-ben jelent meg, de ekkor Numminen már a Neorusztikus Jazz-zenekar (Uusrahvaanomainen Jatsiorkesteri) megalapításával foglalkozott, ami azóta is működik, bár manapság Numminen általában a ‘77 óta zenekari tag zongorista-harmonikás Pedro Hietanen kíséretével kettesben koncertezik.

Numminen a ‘70-es években egy teljesen más irányba is elindult, ahol azóta szintén töretlen a sikere:  egy rádiós ismerőse hatására felfedezte a gyerekeknek szóló zene lehetőségeit, ahol képzelete és humorérzéke még szabadabban tud szárnyalni.A ‘80-as évek óta állandó társával rendszeresen adnak gyerekeknek szóló koncerteket is, amelyek során Pedro Hietanen cicának öltözve (egy Pommi nevű figurát megtestesítve), míg Numminen nyuszikosztümben (Gommiként) zenél. Amilyen furcsa és bizarr első látásra ez a duó, annyira szeretik a kis- (és nem annyira kis) gyerekek. A Gommi ja Pommi duónak sajnos elég kevés felvétele hozzáférhető a neten, de érdemes belehallgatni a Kumipallo (gumilabda) című dalba (ez 1985-ben jelent meg először, és egyébként).

Már ennyiből is látszik, mennyire ötletes és sokszínű figura Numminen, de 1995-ös projektje talán még az őt ismerőket is meglepte: megjelentetett ugyanis egy albumot Numminen Goes Tech-No címmel, amelyben a kornak megfelelő színvonalú, de hihetetlen (ön-)iróniával átitatott tuctuc-popzenét játszott. Erről az albumról a legnagyobb sikert a Yes Sir, I Can Boogie feldolgozása futotta be (nagyrészt azért, mert német verzió is készült belőle), a linken is látható klipet szintén Claes Olsson rendezte. Az elektronikus zenétől, amely kezdetek óta kíséri pályafutását, azóta sem távolodott el - a Numminennel való közös zenélésen kívül kevéssé ismert DJ Sane-nek állt össze az utóbbi időben, hogy olyan produkciókat szólaltassanak meg, mint például a Mini & Maxxxi című dal.

M.A. Numminen a mai napig aktív, legutóbbi turnéján filmet is forgattak róla, ami 2012-ben került a mozikba, a trailer meg is tekinthető, és csöppet sem meglepő, hogy angol felirattal is hozzáférhető. Numminen ugyanis a multikulturalizmus maga: a finn mellett rengeteget énekel svédül (egy időben népszerűbb volt Svédországban, mint hazájában, pár éven át ott is élt, de a honvágy végül hazahívta), mint láttuk, németül (nemrég például Heine-verseket zenésített meg), angolul (egy nagyon aranyos angol nyelvű klipje A Nyulak Jogainak Egyetemes Nyilatkozata), de vannak felvételei eszperantóul és oroszul is.

Életének mottójául talán egy vele 2000-ben készített interjú zárómondata is szolgálhatna, a ma már hetvenéves művész így válaszolt az azzal kapcsolatos kérdésre, hogy miért nem kap támogatást filmtervjeinek elkészítésére: Boy I’m glad if the critics still get annoyed by the sixty-year-old Numminen.

(források: wikipedia és a facebook-os rajongói oldal)

Kristina Norman Monolith című filmét láttam ma (itt megtkinthető), ennek kapcsán írok a filmről és az észtországi oroszok helyzetéről pár szót.

Kristina Norman személye azért is érdekes, mert a hölgy félig észt, félig orosz származású, és azon nagyon kevés, a nyugat-európai színterekre is eljutó művész egyike (ha nem az egyetlen), aki az észtországi oroszokkal foglalkozik. Észtországban körülbelül 25% az orosz kisebbség aránya (Tallinnban, a fővárosban 40%), és az együttélés rengeteg konfliktussal terhelt, hiszen az oroszok nagyrésze nem beszéli a nyelvet, ezért viszont páriaként élnek Észtországban, az állampolgársághoz vizsgát kellene tenniük, így legtöbbjüknek útlevele sincs, Oroszország pedig csak azokat fogadta be, akiknek volt rokonuk az anyácskában.

Ez az észt-orosz művész csinálta a rövidfilmet a tallinni orosz háborús emlékmű, a bronzkatona áthelyezése (ami a később győztes jobboldali párt kampányának egyik központi eleme volt, jól kihasználva az Észtországban is fellángolt nacionalizmust - a képen a régi helyén látható, azóta a belvárostól két és fél kilométerre, egy külvárosi temetőbe helyezték)  miatt kitört zavargásokról, a 2007 áprilisi "bronzéjszakáról".

A film fikciós, sok footage felhasználásával és, a címből is sejthetően, rengeteg utalással az Űrodüsszeia 2001-re, pl. Ligeti György zenéje is felcsendül) Ez indította meg tulajdonképpen a társadalmi párbeszédet az ügyben, ugyanis nevezték a Velencei Biennálé észt pavilonjába 2007-ben, a döntést nagy felháborodás övezte, de ennek következtében végre az utcai harcokon túlmenő reflexiók is születtek.

Egyébként a hölgy egyik idei projektje az volt májusban, hogy az orosz győzelem napján (az észtországi megemlékezéseket a bronzkatona régi helyén tartották az oroszok, az áthelyezéssel ezt a belvárosi helyet akarta deszakralizálni a kormány, inkább kevesebb, mint több sikerrel, mert sok orosz továbbra is oda járt ünnepelni) a szobor egy teljes nagyságú, aranyból kiöntött mását a régi helyére állította, persze az nem maradt sokáig ott, és Normant is bevitte a rendőrség. A szobor azóta a helyi modern művészetek múzeumában van kiállítva.

Előre bocsájtom, hogy a Nap-kelte szerintem is elfogult, pártos, és sokkal jobb helye lenne egy kereskedelmi tévén, mint a mi pénzünkből üzemeltetett, magát közszolgálatinak képzelő televízión.

De. A szerződés felbontásának körülményei finoman szólva is hagynak kívánnivalót maguk után (több mint valószínű, hogy a nyilvánvalóan hamarost elinduló pereskedés végén a költségtakarékosságra szorult mtv-t irdatlan kártérítés megfizetésére köteleztetik), és lehet, hogy túl idealista (vagy tetszés szerinti más -ista) vagyok, de egy mégoly alkalmatlan műsort sem illene így eltakarítani (tényleg nem a munkanélküliséget sajnálom a napkeltésektől, az zavar, hogy a megszüntetés körülményeiről süt, hogy semmi szakmaiság nem volt benne - ha a szakmaiság bármiféle szempont is lenne az mtv-nél, már évek óta nem lenne Nap-kelte - a pénzügyi szempontok valóban játszhattak másodlagos szerepet, de nyilvánvalóan a politikai helyezkedés ütötte a végső szöget a reggeli műsorok Horn Gyulájának koporsójába, és ez akkor is visszatetszést keltő, ha az igazolásképp felhozható szakmai érvek történetesen megállnak).
Persze valószínűleg sosem fogjuk megtudni, hogy valójában jogszerű volt-e az ilyetén szerződésbontás, abban biztosak lehetünk, hogy etikátlan (emlékezzünk, a Fidesz-kormány idején is megvárták a szerződés lejártát a szépemlékű Szabadság Tér bevezetésével), főleg úgy, hogy az mtv-nek jelenleg, ki emlékszik már, mióta, és ki merne jósolni, még meddig, nincs elnöke. Ez persze nem jelentené azt (éppen az interregnum bizonytalan hossza miatt), hogy az mtv működését be kéne fagyasztani, ahogy van, de ilyen körülmények között minden egyes döntést kétszer is meg kellene gondolni, és mindenféle felesleges botrányt kerülni. Mondom, egész biztos vagyok benne, hogy kulturáltabb körülmények között is eltávolítható lett volna a Nap-kelte.

Végül pár szót az ügy politikai vetületéről: Simon Gábor nyilatkozata ("Valahogyan mindenképpen reagálnia kell az MSZP-nek a Nap-kelte megszüntetésére") a lehető legszerencsétlenebb (a kifejezés tetszés szerint helyettesíthető a visszataszító, undorító, leleplező és egyéb jelzőkkel), ami ebben a helyzetben elképzelhető. Mégis miként lehet politikai támadásról beszélni aközben, hogy intenzív politikai védelmet kapnak? Mégis miként próbálnák az objektivitás látszatát fenntartani a politikai patronáltság explicitté tétele után? Az objektivitás persze látszatában sem volt meg eddig sem, azonban a konkrét, támogató politikai intervenció már valóban védhető indokot ad a Fidesznek a műsor bojkottálására. Ugyanis eddig mindez nem volt meg, és akármilyen jogos fenntartások voltak is megfogalmazhatók a Nap-keltével kapcsolatban, a Fidesz távolmaradása a nyilvánosság elvének egyértelmű megsértése volt. Ezek után már tényleg nem elvárható a - jelenleg még - ellenzéki párt tagjainak megjelenése egy esetleg visszatérő Nap-keltében.

Most kétesélyesnek tűnik a játszma, vagy visszakerül még egy kis időre a Nap-kelte (ami jókora blamázs lenne a köztévének, az MSZP pedig joggal várhatna el még több és még elfogultabb támogatást), vagy marad a szinte ugyanolyan unalmas, ám Fideszeseket is megszólaltató Ma reggel, ezesetben viszont valószínűleg szép kártérítéssel gazdagodik Gyárfás. Nehezen képzelhető el optimista forgatókönyv.

Bár itthon közel sem olyan népszerű, mint Európa északi országaiban, talán mint zeneszerző-énekes, ismerősnek tetszhet Leonard Cohen neve a blogra tévedőknek is. A kanadai ikon emellett verseket, és két regényt is írt, utóbbiak közül a későbbi akadt nemrég a kezembe. (Az 1963-as Kedvenc játék címűnek még gimis koromban futottam neki, de az elbeszélés módja és naturalizmusa miatt nem bírtam végigolvasni.)
A Szépséges lúzerek (érti valaki, hogy miért nem lehetett volna veszteseknek fordítani?) 1966-ban, a fülszöveg szerint Cohen drogmámorában született, és ezt már az első tíz oldal elolvasása után habozás nélkül kész voltam elhinni, kell némi gyomor a nagyon-nagyon durva részletekben gazdag könyvhöz.
Műfaja szerint ez egy posztmodern kísérleti regény (vagy inkább pre-posztmodern?) - rengeteg szabad asszociáció, rengeteg provokáció, ijesztő naturalizmus, excentrikusság, összevissza gabalyodó idősíkok, terek és személyiségek, drogos utalások, és a végtelenségig folytathatnám a felsorolást - olykor már azon gondolkoztam, hogy érdemes-e egyáltalán elgondolkozni a regényen, vagy többre megyünk, ha benyomások szintjén fogadjuk be.
A történet középpontjában három (vagy kettő? vagy négy?) szereplő áll: az elbeszélő, illetve annak férfi- és nőszerelme. A regény három könyvből áll: ebből csak az elsőben jut szóhoz az elbeszélő - a második egy neki szóló levél a bizonyos férfiszerelmétől, a harmadik pedig egy rövid lezáró rész (az alcíme szerint "epilógus harmadik személyben", de a katarktikus befejező jelenetet némileg átérelmező zárlatban mégis megjelenik egy elbeszélői én, ami talán az addigi összes értelmezési síkot egyesíti.
A főszereplő egy antropológus, aki egy indiánlány, Kateri Tekakwitha (a képen), életét, megtérését, és halála utáni csodatételeit kutatja, miközben a felesége halálával kezdődő események láncolata miatt saját élete roncsokban hever, és egyre több párhuzamot fedez fel halott felesége és az indiánlány között [nem, nem az a végkifejlet, hogy kiderül, hogy igazából ugyanazok], a Tekakwitha életének megértése iránti vágy pedig egyre inkább egy furcsa szexuális bírvággyá alakul. Eközben ott lebeg még a férfiszerelmének figurája is, aki afféle tanítómesterként távollétében (holtában?) is iránytű az antropológus életében.
A könyvben megjelenő három- (plusz egy-) féle mitológiához (az indián, a zsidó, a keresztény, és negyedikként az ógörög kultúra) történő ambivalens viszonyulás a cselekményt és a lelki folyamatokat is meghatározza (vagy legalábbis illusztrálja), mindhárom korlátozott igazságtartalmúként tűnik fel - az ógörög utalások inkább értelmezési keretként funkcionálnak.
Biztos, hogy a regény főhőse nem véletlenül egy humán tudós - olvasás folyton az járt a fejemben, hogy beszívott bölcsészek, akik Heideggerrel akarják megváltani a világot, társalgásának kitűnő alapja lehetne egy-egy fejezet, illetve a könyv maga - a stílus, a téma és a kifejezésmód is erre játszik rá, bár talán épp ennek a kultúrkörnek a kilátástalan léthelyzete villáglik ki legegyértelműbben a regényből.
Végezetül egy, a magyar fordításban is angolul hagyott részletet idéznék, amely közel sem azt jelenti, aminek látszik (a második könyvben a fiktív levél szerzője lábjegyzeteli a címzett elbeszélő én számára, de akit ez a magyarázat érdekel, olvassa el a könyvet).

"F. INVOKÁCIÓJA A TÖRTÉNELEMHEZ KÖZBÜLSŐ STÍLBEN

History is a Scabbie Point
for putting Cash to sleep
Shooting up the Peanut Shit
Of all we need to keep."

Gondoltam jelzem, hogy van egy másik blog is, ahová olykor (nem sokkal sűrűbben, mint ide) írogatok, hát most belinkelem: http://kalozblog.blog.hu
Az idelátogatók színvonalas filmkritikákat olvashatnak (nem a magaméira gondolok), érdemes kedvencek közé tenni, mert ezen bloggal ellentétben gyakran frissül. A következő bejegyzésben szereplő könyvismertetőt is oda szántam, de úgy döntöttem, jobb helye van itt.