Fantasztikus, két órás konceret adott március 3-án Chris Rea Budapesten, nagyjából nyolcezres közönség előtt. A koncert után nem lehetett csalódott arcokat látni, az egyetlen kifogás, amit hallhattunk a nézőktől, hogy "hiszen még csak most kezdődött". És valóban, a két óra pillanatoknak tűnt a magával ragadó zene és előadás miatt.
Chris Rea azon zenészek közé tartozik, akinek a buszon már lehet, hogy átadnánk a helyünket, azonban amikor színpadon áll, csak ámulunk és bámulunk azt látván, hogy mennyire telve van energiával, és mennyire élvezi a zenélést.
Az első pillanattól érződött az a hihetetlen alázat, amivel Chris Rea a zene iránt viseltetik, és a zenélés öröme. Először, a nagyjából fél órás instrumentális részben (ennek a színpadképe látható a fenti képen) a Delmonts zenekarral (ami persze összetételében azonos a későbbi blokkok alatt zenélőkkel - a névváltások az új albummal kapcsolatosak, amiről pl. itt és itt lehet tájékozódni) igazi örömzenét játszottak, Robert Ahwai giráros főszereplésével - Rea az instrumentális blokk első felében a háttérben ritmusgitározott.
Basszusgitáron Colin Hodgkinson játszott, akinek egy zseniális szólóra is alkalma nyílt a koncerten.
A másik elektromos gitárt a föntebb említett Robert Ahwai nyúzta kiválóan.
A dobok mögött a végtelenül szimpatikus Martin Ditcham ült, aki amellett, hogy óramű pontossággal dobolt, végig mosolygott, és úgy nézte Reát, mint egy büszke, és egyben aggódó apuka.
Majd kigyúltak a fények - a zenekar átváltozott a The Hofner Bluenotes-szá, Chris Rea a mikrofonhoz lépett, és miután elénekelte, honnan jön a blues (Where the blues comes from)...
... azzal a lendülettel következett Josephine bendzsón.
Az aranyszínű gitárral már Juliáról énekelt - egy izgalmas, teljesen áthangszerelt verzióban: kis túlzással azt lehetne mondani, hogy csak a szöveg maradt a régi.
Ezután a háttér újra változott: a felirat eltűnt, és következtek a pörgősebb számok.
A gitárok amúgy végig fent lógtak, valószínűleg ennyi gitár még nem volt az Arénában egyszerre, tekintve azt is, hogy Rea az instrumentális blokk után szinte dalról dalra gitárt váltott (ehhez képest igazán jó arány, hogy csak egy húrt szakított el).
A koncert végén vörösbe borult a színpad...
...és egy lassú, bluesos bevezető rész után feldübörgött a The road to hell, az aréna pedig természetesen felrobbant.
Chris egyébként végig rengeteget ugrált, táncolt, mozgott a koncert alatt, amitől az amúgy is eleven zene még több élettel telt meg, és a közönség hangulata is tovább fokozódott.
A The road to hell után ment le a zenekar először a színpadról, de természetesen nem hagytak minket ráadás nélkül: a visszataps után még negyed óra örömzene következett, újabb háttér előtt.
A közönség énekeltetése sem maradhatott el, ez esetben az On the beach kapcsán - lelkesedésben nem volt hiány, de ritmusérzékben annál inkább - meg is kaptuk a magunkét Chris Reától: sűrű mosolyok közepette megjegyezte: "Ez borzalmas".
Összességében felejthetetlen két órát szerzett budapesti közönségének a brit blues-énekes, ahol a szívből szóló, önfeledt zene, és a teljes profizmus mindvégig egyszerre volt jelen. Chris Rea minden mozdulatán látszott, hogy zenélni öröm - reméljük még hosszú-hosszú ideig osztja meg örömét a publikummal, és Budapesten is látható lesz még.
